Tisztelt Látogató! Köszönjük érdeklődését! Ezen a felületen a felhasználói fiókkal rendelkező utasaink és partnereink tudnak profiljukba belépni. Amennyiben rendelkezik hírlevél feliratkozással, vagy pályavasúti partnerünk, kérjük, jelentkezzen be fiókjába. START Klub kártya megrendelés és hosszabbítás vagy Jegyvásárlás oldalainkat a linkekre kattintva érheti el. MÁV-csoport Felhasználónév vagy email cím * A felhasználónévvel vagy az email címmel egyaránt be lehet jelentkezni. Jelszó * A jelszó mező érzékeny a kis-, illetve nagybetűkre.
A szerelem titokzatos. Rejtélyes annak, aki megéli, de sokszor még a kívülállók számára is megmagyarázhatatlan. "Csak tudnám, mit eszik rajta…" – ez a kérdés bizonyára sokaknak ismerős, s a rá adott válasz talán még inkább: "Hagyd, szerelmes. " Ha valakit tényleg szeretünk, elsősorban nem is azért akarunk vele lenni, mert jóképű, szép, okos vagy kedves, hanem hogy minél inkább egyek legyünk vele: legszívesebben beköltöznénk még a gondolataiba is, s mivel ez lehetetlen, hát legalább próbáljuk megismerni és megfejteni azokat. Úgy hisszük, az igazi társ nélkül élni sem tudnánk: lényére fizikailag, lelkileg és szellemileg is szükség van ahhoz, hogy önmagunkat kiteljesíthessük. Úgy érezzük, vele élünk igazán A szerelmesek a másikra mint megtestesült ideáljukra tekintenek. Amikor ez az érzés kölcsönös, mindketten legyőzhetetlennek érzik magukat. " A szerelem egyik jele az erős önbizalom és a külvilág véleménye iránti közömbösség – mondja Almási Kitti pszichológus. – A másik tekintete, érintése, sőt a puszta jelenléte egyszerre nyújt megerősítést, biztonságot és örömöt a feleknek.
De az én dolgom tanárként éppen az, hogy ő elfogadja az állapotát, és ne negatívumként élje meg. Az én aspergeres sztorim... apvetően változtatta meg a felfogásomat minden olyan gyerek iránt, aki más. Néhány éve jött egy srác az osztályomba. Az első találkozás alkalmával egy félénk, szemkontaktust kerülő, csendes fiú ült velem szemben. Gyűlölte az iskolát, gyűlölte a világot. Rosszul volt, ha iskolába kellett mennie, fizikai és pszichoszomatikus tüneteket produkált. A szülei úgy döntöttek, megpróbálkoznak egy másik intézménnyel, így – teljesen véletlenül – hozzám került. Először én is megijedtem, hogy mit fogok kezdeni vele, hogyan kezelem őt. Már megint a kezelés szó… Vajon miért ez az első, ami eszünkbe jut ebben az esetben? Valószínűleg azért, mert egy betegséget kezelünk. Csakhogy ez nem betegség, hanem állapot. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam a szülőknek: mindent megteszek, ami tőlem telik. Majd rájöttem, hogy én ezt a gyereket nem kezelni fogom. Hanem odafigyelve, egyértelmű, őszinte kommunikációval, szeretettel fordulva felé, másként fogok neki segíteni.