De, de, biztos, hogy a Vali az. A vásárcsarnokban és a környékén kéreget. Nem ismert fel, tudod, akkoriban nekem vastag vörös loboncom volt, hogy meg ez az ősz semmiség a fejemen, különben is, mi olyan, már, mint harminc éve? Amikor hazajöttünk a kiküldetésből, Damaszkusz után még lehúztunk öt évet Kairóban, aztán jutalomképp Rómában hármat, már nem mentem vissza dolgozni. Az iskola szétszéledt, gyerek sem volt elég, átalakították valami félig magán továbbképzési központtá. Valiról épp csak annyiban értesültem, hogy az a nagy étvágyú férje egyszer csak ott hagyta, és ő abba beleroppant. Elkezdett inni, és még működött iskola, amikor Pöndör igazgató utóda elküldte. Azt vettem észre, hogy a férjem halála óta igazából csak a múlt érdekel, és minden, ami az elmúlt évekkel, évtizedekkel kapcsolatos, sokkal fontosabb, mint hogy mi van most, pláne ahhoz képest, ami lesz. Másnap lementem a vásárcsarnokhoz a gurulós kiskocsimmal, afféle rendes nyugdíjasként. Talán ha két percet szemlélődtem a sorok a között, amikor egy érdes, mégis ismerős hang szólított meg.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. A reménytelen szerelem szépségverse, amely a népi énekek közvetlen hangján, de a természet hangszereitől kísérve dalolja el a költő vágyakozását a szerelemben elérhetetlen Annáért. Milyen volt szőkesége, szeme kékje, hangja selyme - mind a három versszak kezdő sora társul a fölidézett évszakhoz. A szőkeség a nyárhoz, a kékség az őszhöz, a selymesség a tavaszhoz. Megfigyelhetjük, hogy a tél említésre sem kerül. Talán a tavaszodván szó utal egy kicsit a télre. A tél túlzottan elhidegítené a vers meleg lágy melankolikus hangulatát, amely ilyen széppé, közvetlenné teszi. Ez a vers nem az ellentétekre épül, amit annyi költő alkalmaz a vers erejének növelésére, hanem az azonosságra.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már. De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Csupa efféle. Olyanokat felelgettem, Hát igen..., Nem gondoltuk a főiskolán, hogy ez ilyen..., De azért megvan a szépsége... Igyekeztem az új helyen, természetesen, mégis elég idegen maradt minden. A régi iskola, a másik városban, ahonnan ide költöztünk, hirtelen a béke szigetének tűnt, ahová nem is dolgozni, hanem üdülni jártam be. Nem tett jót a hangulatomnak Pöndör igazgató se, aki alacsony termete ellenére olyan vasszigorral vezényelte a tanári kart is, mint egy kiképző tiszt. Gyakorlatilag csak ordítani tudott, viszont amikor nem ordított, akkor suttogott, és az százszor borzasztóbb volt, mint amikor ordított. Az ember várta már, mikor ereszti ki végre a hangját. Az első találkozásunkkor egyszer csak előrehajolt, jeges kék szemét hosszan az arcomon tartotta, majd az kérdezte, milyen sűrűn szoktunk házas életét élni a férjemmel. Dadogni tudtam csak valamit, hogy De hát ez... Mire közbevágott: Nekem mindent kell tudnom, jegyezze meg! Kielégítetlen, frusztrált tanerőnél nincsen rosszabb.
Egy szvinger klubot is felfedezett, igaz, Budaörsön, de az is tuti tipp volt, ahová mindenképp el kellett menniük. Lassacskán egészen otthonosan mozogtam nem csak Valiék házaséletének eseményeit tekintve, de olyan lehetőségek tárházával is tisztában voltam, amit, nincs mit szépíteni, nem kötöttem a férjem orrára, mért is tettem volna. Még azt hihette volna, hogy célozgatok valamire. Sorsszerűnek éreztem, hogy aznap, egy januári délutánon kérdezte meg Vali, nincs-e kedvünk, vagyis nekem rábeszélni a férjemet, próbáljuk ki, milyen lenne négyesben, amikor este, a férjem kibontott egy üveg rizlinget, és bejelentette, hogy megpályázott és meg is kapott egy állást a vállalat damaszkuszi irodájában. Ugye örülsz, hogy kiszabadulsz innét néhány évre?, kérdezte, és sugárzott az arca a boldogságtól. Mosolyogtam, bólogattam, szájon csókoltam, és természetesen arra gondoltam, hogy igen, így lesz jól, inkább a damaszkuszi út, mint az a négyes Valiékkal, meg az itthoni, fülledt, fáradt levegő. 2. Buráti Kati hívott fel, akivel, hogy neki is meghalt a férje, valahogy egymásra találtunk.
Ágicám, de örülök, hogy látlak. Vali volt az. El kellett higgyem, hogy ő az. Mosolygott, ami azt eredményezte, hogy egy csupa ránc arc közepén feltárult egy üreg, amiben néhány sárgásbarna csonk meredezett. Az orra megnőtt, húsos és rücskös lett, a szemöldökéből olyan seprő vált, hogy szinte elfedte a felső szemhéját. Viszont a szemében, a zöldesen szikrázó szemében nem hunyt ki még a fény, bár egészen más fajta fény volt ez már, mint amikor a hálószobatitkaikról fecserészett. Míg mindezeket magamban konstatáltam, Vali folyamatosan beszélt, csak nem fogtam fel, miről is. És húzott valahová, noha könnyű volt kitalálni merre, az egyik lacikonyhás felé, ahol megkérte, hívjam meg egy kőbányaira, azt szereti. Tudod, azt tovább főzik, hogy selymesebb legyen! És felnevetett. Magamnak narancslét kértem, és az állópultnak támaszkodva, mint két, egymást ezer éve ismerő, derék alkesz, diskuráltunk tovább. Illetve, dehogy is diskuráltunk. A felállás mit sem változott, Vali mondta a magáét, mire én hümmögettem, mondtam, hogy Hát ja..., Bizony-bizony..., Azt elhiszem... Egy óra is eltelhetett így, vagyis három sör, mert Vali megszomjazott a társalgásban, és neonzöld pufidzsekis vállával meg-megbökött, amikor kiürült a sörösdoboz.
Valami ellentét azért itt is megfigyelhető: a "nem tudom már" tagadáshoz hozzátársul az "érzem őt" és a "visszarévedek"; a "sem tudom már"- t pedig "Anna meleg szava" ellentétezi, de ezek nem erőteljes ellentétpárok. A szőke mezők, a dús kalász és a sárguló nyár, mind-mind Anna szőke hajszínét erősítik, az őszi ég kinyílt kékje a szeme színét, a sóhajtó rét a hangját idézi fel. Mégis, mi lehet a titka Juhász Gyula gyönyörű versének? Talán pont ezzel a lemondással, elérhetetlenséggel párosuló hangulat, amely nem akar semmilyen harcot, gyötrelmet, vihart - egyszerűen csak felidéz, sóhajtozik, belenyugszik az állandósult reménytelenségbe. Anna haja szőke mint a nyár, szőke mint a napsütötte mező, szőke és olyan dús mint az érett kalász. De nem olyan szőke, hogy égjen, hogy lángoljon, azért nem, mert a ropogó tűzben, lángfutásban nem lehetne érezni, vagy inkább álmodni Anna haját, hanem csak abban az egyszerű szőkeségben álmodható, amely minden évben eljön és felidézhető. Anna szeme is akkor látható igazán, ha az őszi köd feloszlik, és valóban kinyílnak az egek, és a bágyadt napsugarakkal búcsúzó nyár tovaillan szeptember hervasztó napjaival együtt.
Épp konstatáltam, hogy a harmadik doboznak is a végére ért, és csak a szememmel intettem a büfé felé, jöhet-e a következő, amikor Vali felrikoltott. Várjál már! Hány óra van? Mindjárt dél, a kutyafáját, várnak a gyerekeim! És elkezdte rakosgatni a szatyrait. Gyerekeid?, hökkentem meg, nem is kicsit. Megint kivillantotta a sárgás csonkokat. Jaj, nem úgy, édesanyám. A lakás az enyém maradt, tudod. És hajléktalanokat fogadtam be. Csak emeletes ágyak vannak és pár szekrény. Ott laknak nálam. Most is vannak heten. Nálad? - kérdeztem teljesen feleslegesen, hiszen most mondta. Hol másutt? Ki az isten vigyázna rájuk, ha nem én? Adj még egy kis zsét, aranyom, hadd veszek nekik valami rendes felvágottat meg pár joghurtot. Pia nincs ám, nehogy azt hidd, hogy ott tivornyáznak! Kinyitottam a bukszámat, és már csak egy tízezres volt benne, még gondoltam is rá otthon, amikor beraktam, hogy na, itt a piacon a kofák nem fognak örülni, ha tízezressel akarok fizetni. Vali is követte a pillantásomat, ő is konstatálta a tízezrest, és megvonta vállát.